Rádiózással és televíziózással kapcsolatos szavaink története nemcsak a nyelvészeknek, hanem nekünk, technikatörténettel foglalkozóknak is nyújthat érdekességeket.
A rádió szó a többi technikai és tudományos műkifejezéshez hasonlóan latin, görög alapokra megy vissza, a radius „pálca, rajzolóvessző, fénysugár” szóra, annak „sugár” jelentésére. A szó különféle összetett szavak előtagja volt, de önálló, rövid rádió-alakjában egészen 1924-ig nem fordult elő a napilapokban, más sajtótermékekben, lexikonokban, szótárakban.
Magyarországon az 1920-as évek első felében a rádiót a szakemberek még nálunk is először angol néven broadcasting-nak nevezték. A to broadcast ige jelentése az angolban eredetileg „magot szórva vet”. Ebből alkották meg a „rádióműsort közvetít” jelentést, amely 1921 óta terjedt el. Ez a szó a wireless kifejezéssel együtt inkább Angliában volt használatos, míg az Egyesült Államokban inkább a radio szó élt mindkét angliai szó jelentésében. A cseh nyelvben a broadcasting-hoz hasonló tudatos alkotás a rozhlas a rozhlásiti „kihirdet, elhíresztel” igéből. A németeknél a Rundfunk kifejezés, a franciáknál a TSF betűszó [a télégraphie sans fil, illetőleg a téléphonie sans fil rövidítéseként] a köznyelv kedvenc szava maradt a radio mellett.
A kezdeti időkben mind a szakemberek, mind a felhasználók annyira áhítottak egy rövid szóalakot, hogy kétséges volt, melyik forma is lesz a nyerő. A rádió szóalakkal szemben legalább ennyire elterjedtnek látszott a drótnélküli, dróttalan szóalak is. Sztrókay Kálmán, számos rádiós tanulmány szerzője rendszeresen ezt a formát használta, seregnyi hírlap, szakmai közlemény, köztük az Elektrotechnika című lap is drótnélküli-ről, vagy még rövidebben drótlan-ról írt.
Végül 1924-től kezdve a rövidült rádió szó egy csapásra általános használatú lett nemcsak szóban, hanem írásban is, főképp a rádióújságok, napilapok rádiórovatai s persze a magyar kísérleti rádióadások révén.
Ugyanebben az esztendőben a rádiózás szakszavai is terjedni kezdtek a magyar nyelvben, az egyes alkatrészek, jelenségek magyar megnevezése is vita tárgyát képezte. Az elektroncső helyett ekkoriban a szelep elnevezést tartották a legjobbnak, olyannyira, hogy további szavakat is képeztek belőle. Így születette a szeleptok, illetve szeleptartótok kifejezés is, amit ma csőfoglalat-ként ismerünk. Az adóállomás helyett kibocsátóállomás-t, hullámsáv helyett hullámláncolat-ot, panel helyett táblásburkolat-ot kívántak használni.
1925-re egyezett meg a nyelvész szakma abban, hogy a rádió szó nem rövid, hanem hosszú ó-val írandó és ejtendő. Magyari Endre visszaemlékezési szerint kezdetben nem a mai, hanem zártabb, palócosabb ejtésmóddal mondták ki a rádió szót.
1930-ban tovább folyt a magyaros írásmód elterjesztése. A nyelvészek a litzehuzal szó használata helyett a nyüstszál kifejezést ajánlották, míg az árnyékolás szót, mivel azt a műszaki rajzolók maguk számára már lefoglalták, az ernyőzés-sel helyettesítették. Igaz, itt kisebb vita is kerekedett, egyes szakemberek a vértezés szó használata mellett törtek lándzsát. Ugyancsak polemizáltak azon, hogy a transzformátor vajon átalakító vagy átformáló legyen. Abban viszont egyetértés mutatkozott, hogy a frekvencia egyedül szaporaság lehet, mint ahogyan a kondenzátor sűrítő, a kapacitás pedig befogadósság. S még ebben az időben is többen sajnálkoztak azon, hogy a pick-up szó magyarítása rosszul sikerült, hiszen hangszedő helyett sokkal szebb lett volna a csirkecsőr vagy a kakasnyak szavak használata.
Ebben az évben az is eldőlt, hogy párhuzamosan egymás mellett, igazodva a nemzetközi szokásokhoz kétféleképpen nevezik az elektroncsövet – csőnek és lámpának. A németben (Röhre) és az angolban (Tube) a cső kifejezés, míg az olaszban (Lampada) és a franciában (Lampe) a lámpa kifejezés terjedt el.
1931-re változott meg az addigi grammofón írásmód gramofon-ra, s kezdett az addig az Akadémia által is ó-s végűként használt szakszavak – telefón, mikrofón – írásmódja a maihoz hasonló formát ölteni.
A magnetofon szó elterjedését egy különös per is hátráltatta. A szó először a Telefunken egy szabadalmában szerepelt. A cég a szót márkának tekintette és a hasonló gyártmányokat ugyanezen néven forgalomba hozó cégek ellen jogának megsértése címén pert indított. A per meglehetősen nagyra dagadt, mert közben a szó általános használatba került. A bíróság döntése szerint a jog kétségtelenül a felperesé, a szó illetéktelen használóit azonban mégsem kötelezte kártérítésre, mivel közben az közhasználatúvá vált. A per hírére a Műszaki Könyvkiadó a magnetofon szó helyett egy új műszót kezdett használni, magnofon-t. Bár Magyari Béla főszerkesztő már ekkor megjósolta, hogy e fogalmak magyar elnevezésére valószínűleg nem lesz szükség, mert élőszóban mindenki a magnó formát használta.
Érdekes, hogy a rádió kifejezést magyarítani kevesen akarták. A szórványos kísérletek közül csak egy ért el jelentősebb sikereket. A surgárhang szóalak még az 1955-ös olvasói levelekben is előkerült, de ekkorra a nyelvész szakma már a rádió alak használata mellett érvelt. A szó bevált, magyarosan kiejthető, közkedvelt, jól ragozható, megváltoztatását ekkor már nem tartották szükségesnek. Jogosan írta a Magyar Nyelvőr az egyik új „magyarító" javaslatra adott válaszában, hogy a rádió szó teljesen hozzáidomult már a magyar fonetikai rendszerhez, ezért magyar szónak tekinthető, amelyet íróasztalon gyártott szavakkal amúgy sem lehetne kiszorítani.
Ebben az időszakban már más kötötte le a nyelvészek és a nyelvészkedő hajlamú műszaki szakemberek figyelmét – a televízió. Nagyon komoly, személyeskedésektől és nyilvános sértegetésektől sem mentes szópárbajok alakultak ki többek között a Magyar Nyelvőr, a Rádiótechnika és a Szocialista Posta folyóiratokban, illetve a Műszaki Könyvkiadó szerkesztőségében a helyes szóhasználat kérdéséről.
A televízió szó egy görög és egy latin szóból áll. Első tagjában a görög „messze, távol” jelentésű szó (téle) ismerhető fel, második részében a latin „látás” jelentésű szó (visio) van. Pontos magyar megfelelője a távolbalátás elnevezés. Magyari Béla távolbalátó-nak, illetve távolbanéző-nek kívánta nevezni a televíziót, míg a nyelvészek a képrádió, illetve a képszóró szavakat preferálták. Még továbbképzett alakjaikat, melléknévi, igei és újabb főnévi származékaikat is használták (képrádiós, képrádiózik, képrádiózás; képszórás, képszórózik, képszórózás). A Magyar Rádió és Televízió intézménynév helyett a Magyar Rádió és Képszóró formát javasolták.
A szakma, amelyet Dr. Kindzierszky Emil postaigazgató képviselt, hevesen ellenezte ezt. Műszaki logikátlansága miatt tiltakozott a képrádió elnevezés ellen, s amellett érvelt, ha a rádió szó is honosodni tudott, így lesz majd a televízió-val is.
A vita még el sem dőlt, máris új probléma adódott: a hétköznapi emberek, s igényeiket kielégítendő a sajtótermékek is egyre gyakrabban a tv, tévé rövidítéssel éltek. Az ekkor átalakuló a Rádió Újság, újabb nevén Rádió és Televízió Újság tv nézők-ről, tv-tulajdonosok-ról írt. A nyomást kifejtő nyelvművelők saját sikerükként könyvelték el ,,A televízió kísérleti műsora” szövegében, hogy a 18. számú TV Híradó után a 19. számúnak már ez volt a címe: Képes Híradó, legalábbis a Rádió Újságban így volt olvasható (1957. 43. és 44. sz.). 1958-ban a Magyar Nyelvőr még így inti a tévézőket: „azért is feledjük el minél előbb a nagy TV-t, és a kis tv-re meg a vegyes Tv-re se kapjunk rá, mert dosztig vagyunk a töméntelen betűszóval, ezekkel az aszott, zörgő szó-vázakkal.”
Forrás: a Magyar Nyelvőr 1924 és 1966 közötti lapszámai.
R. Nagy József
