Aki már több régi rádió gyűjteményt látott észrevehette azt, hogy néhol a polcokon felbukkannak a 40-50 évvel ezelőtti televízió típusok példányai is. Közöttük az 1960-as években forgalmazott, dobváltós készülékek, azok amelyek kizárólag csak a VHF 1-12. csatornáit ismerték. S azt talán nem is kell mondani, hogy bármilyen ügyes beltéri egységet próbálnánk rájuk erőltetni, a digitális műsor visszaadására képtelenek lennének, mert ahhoz scart csatlakozással is rendelkezniük kellene. Ha hibátlan is a készülék, műsor helyett kizárólag a raszter vonalakat, a légköri háttérsugárzás szemcséit és zaját láthatnánk és hallhatnánk, ami – azon felül, hogy csak keveseket szórakoztatna – rövid idő múlva megfájdítaná a szemünket.

A rádiózással ellentétben a digitális adásra való átállás egyrészt rövid idő alatt zajlott le, másrészt nem volt átmenetiség sem abban az értelemben, hogy még évekig létezett volna párhuzamosan az analóg adás is. A kialakult helyzetben már csak az események után lehet és kell nyomulni. Ahhoz, hogy felébresszük gyűjteményünk darabjait évtizedes álmaikból, eszközökre, s ami legalább annyira fontos, ötletre, s annak megvalósítására van szükség. Ennek egyik lehetséges megoldását igyekszem mások számára is elérhetővé tenni.

Már az elején eldöntöttem azt, hogy adó- és vevőantennákban gondolkodom. S ehhez ragaszkodtam annak ellenére is, hogy amikor a hozzávalók után talpaltam - s eseteként röviden vázoltam, hogy miben mesterkedem - többen leintettek azzal a szentenciával, hogy amit akarok, azt sokkal egyszerűbb és üzembiztosabb lenne kábeles csatlakoztatással megoldani. Csakhogy ez nem jelentett volna számomra kihívást. A többféle lehetőség pedig manapság adott, s a megfizethető videokamerák és adathordozók korában professzionális feltételekkel sem kell rendelkezni. A mozgókép továbbítás, amire 30-35 évvel ezelőtt csak technikailag felvértezett szervezetek voltak képesek, az egyén számára házilagosan is megoldható.  

Sikerélmény már a megvalósítás közben is jelentkezett. Ez pedig abból adódott, hogy mi gyűjtők ahhoz is ragaszkodunk, ami mások számára megunt, kidobásra szánt kacat. A szükséges részegységek beszerzése során mindössze egyetlen speciális funkciót biztosító modulért és egy erősítőért kellett új eszköz-árat kifizetni. A többi az otthoni informatika és szórakoztató elektronika használatból kikopott darabjaiból került ki.

A tájékozottak számára magától értetődő volt, én viszont sokáig nem gondoltam rá – pedig illett volna -, hogy régóta élek egy fedél alatt egy TV adóval, illetve annak lényegi elemét is magában foglaló részegységgel. S ez nem más, mint a 90-es évek elején vásárolt VHS képmagnó, pontosabban annak modulátora, amely az analóg video jelet sugározható és tévé vevőkészülékek által fogható frekvenciára ülteti. (Beállítástól függően az UHF 30-39. csatornák valamelyikére.) Nagy örömömre gyártásakor még figyelembe vették Kelet-Európa igényeit is, azáltal hogy kimenetén CCIR-ről OIRT hangrendszernek megfelelő jelre lehet átváltani. Ez utóbbi nélkül ugyanis a fent említett készülékek élvezhető hang helyett csak zúgnának-recsegnének. A felhasznált eszközök közül ez a VHS képmagnó töltötte be az egyik kulcsszerepet, s az adó oldalon köré kellett biztosítani a kiszolgáló modulokat.

A működés ismertetését a hang- és a video jel biztosításával kell kezdeni. Ennek legkézenfekvőbb változata a kazettára rögzített, és a szóban forgó VHS képmagnóval lejátszható anyag. (Lásd a tömbvázlat 1-1. ábráját.) Ugyanezt a szerepet az RCA aljzatra csatlakoztatható video kamera is betöltheti (1-2. ábra.) Mindkettő megoldás hátránya azonban az, hogy csak egy rögzített anyagot lehet vele lejátszani.

A közvetítést az informatika alkalmazásával életszerűbbé lehet tenni. Egy elavultnak minősülő kilenc éves notebook is alkalmas erre a célra (1-3. ábra), de természetesen csak akkor, ha kiegészítő elemekkel látjuk el. Feltétlenül kell hozzá egy VGA/RCA átalakító, ami a képernyő tartalmából video jelet állít elő, s amely a 3. RCA vezeték csatlakozásán jelenik meg. A hangkártya által biztosított hang (jobb- és baloldali) kimenete pedig az 1-esen ill. a 2.-esen.

A bemondói hanghoz szükség van a hangkártya aljzathoz kapcsolt mikrofonhoz, a bemondói képhez pedig egy USB portra csatlakoztatott web kamerára. Egy kisebb igényű „helyszíni közvetítés” is megrendezhető akkor, ha ez utóbbi egy video kamera. (Ez előnyös abból a szempontból is, hogy a saját LCD monitorát 180 fokban elfordítva, a bemondó az optikába nézve is látja rajta saját magát, s ezzel egyszerűvé válik a képernyő közepére helyezkedés. Merthogy külön operatőr alkalmazni költséges lenne.)

A hang- és video jelforrás a web kamera előtt ülve, a billentyűk kezelésével változtatható (átkapcsolható), amivel a képszerkesztés művelete elrejthető. Ugyanis video lejátszó programtól függetlenül elkerülhetetlen az, hogy a - műsor adás közbeni alakítása (pl.: a lejátszandók sorába egy új felvétel beillesztése vagy törlése) során - elvégzett technikai műveletek a notebook képernyőjén és ami rosszabb, az adásban is megjelenjenek. Utóbbiak eltakarhatók a VHS kazettára rögzített anyag elindításával, amely „Kapcsolás” felirattal, zenei aláfestéssel átmeneti képanyagot közvetít.

Az RCA csatlakozók a scart dugaszra ültetett aljzaton keresztül juttatják el a hang- és video jelet a képmagnóhoz.  A modulált nagyfrekvenciás jel pedig a képmagnó tévé antenna kimenetén jelenik meg. (Ez volt az a pont, amelyet a TV vevő antennabementével kellett összedugaszolni.) Ha ezt a jelet próbálnánk sugározni, kb 10-20 cm(!) távolságig lehetne élvezhető adást nyújtani.  Megnövelhető volt a hatótávolság egy eredetileg lakóközösség kiszolgálására tervezett,  47-862 Mhz sávban  működő, 32-36 dB teljesítményű RF erősítővel. Természetesen ez esetben nem a be-, hanem a kimenő jelet erősíti. (Az összeállított konfiguráció az 1. sz. képen látható.)

A 1960-as évek tévé készülékeinek felélesztéséhez a vevő oldalon is szükség van egy kulcsszerepet betöltő eszközre, ami azt a feladatot látja el, hogy az UHF jelet a VHF 1-es vagy 2-es csatornák valamelyikére konvertálja. Ez a 1970-es években játszott fontos szerepet, amikor Magyarországon megindult a 2-es műsor, amit már UHF csatornák valamelyikén sugároztak, de azt akkor csak az újonnan gyártott készülékekkel lehetett közvetlenül venni. Az átalakítást elvégző tartozékot minden bizonnyal csak használtan lehet beszerezni. (Az érdeklődők részére támpontot nyújt az a tény, hogy az Orion gyár is készített erre célra egy UE-100 típusú egységet.) Szerencsére nem dobtam ki az Omszk típusú, szovjet gyártmányú konverteremet (melyet a nevezett időszakban az akkor hazánkban állomásozó hadsereg tisztjeitől közvetítőn keresztül, a színes tévével együtt vásároltam), s ami nélkül nagyon nehéz lett volna a megoldás (3. ábra). S ez ráadásul még azt a „szívességet is megteszi”, hogy a vevőantenna jelét erősíti. 

Sajnos a szüleim által 1964-ben vásárolt Kékes típusú, még üzemképes készülék egy 12 évvel ezelőtti költözés során elkallódott. Ezért kísérleteimet egy Shiljalis 401D típusú szovjet gyártmányú kis képernyős tévén végeztem el. (2. sz. kép) Ez is megfelelt annak a feltételnek, hogy a 12 VHF csatornát dobváltóval kezeli. (VHF csatornákkal természetesen az 1970-es években megjelent folyamatos hangolású vevők is rendelkeztek. A megépítés fázisában ezek kitűnően használhatók.)

S említést kell tenni arról az általam kipróbált lehetőségről is, hogy az UHF/VHF frekvencia átalakítónak a video képmagnó tévé antenna kimenete és a RF erősítő közé történő áthelyezésével az adó eleve a VHF tartományban tud sugározni. Ebben az esetben azonban három akadályozó tényezővel kell szembenézni. Az adó kis kimenő teljesítményéből adódik az, hogy az UHF-hez képest alacsonyabb VHF 1-es (vagy VHF 2-es) frekvencia sugárzása gyengébb. Ráadásul az itt alkalmazott RF erősítő ezt az alacsonyabb frekvenciát inkább csak átereszti, hatása alig érzékelhető. Emlékszünk arra is, hogy a VHF antennák sokkal nagyobb méretűek, s esetünkben nagyon körülményes, sőt mulatságos lenne velük bajlódni. Kompromisszumként kisebbet kellene használni, ami szintén az adás hatótávolságának jelentős csökkenését hozná magával.   

Az adás hatótávolsága és minősége nagyban függ attól, hogy az adó- és a vevőantenna közötti térben van-e valamilyen tárgy, mert az nagyon könnyen szemcséssé teszi a képernyőt. Hasonló vonatkozik személyekre is, mert adás vonalába történő bemozdulást azonnal észre lehet venni. Ha nincs akadályozó tényező, vevőoldali antennaerősítővel 35-40 m-es távolság is elfogadható eredménnyel áthidalható. Így ha az adót a házam tetőterében működtetem, a műsor az udvaromban – légvonalban kb. 15-20 m távolságra - lévő szárazaljában (szaletliben) is jó minőségben élvezhető. Ezzel a nyáron meghívott vendégeimet tudom szórakoztatni. A hűvösebb napok beköszöntével, a lakáson belül más a helyzet. Nem jelent lényeges minőségromlást, de már egyetlen téglafal is a kép enyhe szemcsésedést okozz.     

Végül a műsorok összeállításáról és lebonyolításáról néhány szót. Mint fent utaltam rá a szerkesztésre, az operatőri- és a további technikusi feladatok ellátására nem rendelkezem külön személyzettel. Szóval „magad uram…”. Ennek ellenére kárpótol az a látvány, amikor Tamási Eszter, Takács Mária, Lénárt Judit, Hódos Judit, Varga József újra megjelennek a képernyőn. (Azért csak őket említem, mert szomorúan közös bennük az, hogy mindnyájan idő előtt távoztak.)

Talán mondanom sem kell, hogy a video anyagok kiapadhatatlan forrását az az internet nyújtja, amit mostanában az indokoltnál talán szigorúbban kezdenek kritizálni. A You Tube ingyen kínál mindent. S erről a „Ki mit tud” jut az eszembe, ahol a résztvevők szintén díjazás nélkül nyújtják tudásuk legjavát. Két olimpia közötti felező időszakban, a labdarúgó világbajnoksággal a hátunk mögött lehet, hogy nekem is meg kellene hirdetni egyet ? Persze ezt még meggondolom.   

 

Mátyási József,

Kerepes-Szilasliget


A cikkben említett fotók, ábrák